Taknyos zsepi, taknyos zsepi, egy kávé mellé járó, lyukas zacskó cukor, egy kulcs, egy darab fika (mert épp nem volt meg a taknyos zsepi), egy lejárt internetszámla, egy mobil (a hátlapja törött), taknyos zsepi, egy pasitól kapott gyűrű és egy másiknak írt, soha át nem adott levél. Ida táskájának mélyéről kerülnek fényre ezek a dolgok s amik benne maradnak, arról szól az előadás.
A történet, egy folyton íródó és rendeződő darabról szól Emillel, az íróval (Laboda Kornél), Edével, a rendezővel (Hajduk Károly) és az örök anya-szerepre kényszerülő, könnyeden tehetséges Ilkával és inverzével, a csetlő-botló, bumfordi Idával (mindkettő Kurta Niké), akik színésznőkként igyekeznek eljátszani Ede és Emil darabját.
Hajduk Károly, mint Ede és Kurta Niké, itt épp, mint Ida. (A kép forrása: MU Színház Facebook oldal.
Illetve nem.
Nem erről szól mégsem.
Arról szól, hogy miért épp ezeket a karaktereket ütöm most le a klaviatúrán. Van e szabad akaratom mindebben? Vagy ha éppen azt írom, hogy ljhDjlHéq seáéééwLLxjweá jwelijWáEliáwjc, ha lázadok, akkor ezt a szabad akaratomból teszem e? Nem vagyunk e mindannyian születésünktől fogva determináltak? Nem a rég halott anyám vagy a soha nem látott apám a maga nem-létével íratja velem most épp ezeket a sorokat? Vagy Harangozó Teri...esetleg Billy Wilder?
És ha így van, ha nem vagyok szabad, feldolgozhatóak e a traumáim? Ha mint egy rosszul forradó sebet, újra és újra feltépem vagy eltakarom azokat, lenne e választásom? Miért így vagy úgy cselekszem épp?
A kép forrása: FÜGE Produkció Facebook oldal
Ha tulajdonképpen mindent jól csinálunk, de legalábbis mindent megteszünk és mégis mindig kisiklanak, elbaszódnak és – mint a mobilunk - megrepednek a dolgaink, miért? Ha egyikünk lúzerré, másikunk winnerré lesz a nagy akarással, a nagy érzelmekkel, miért? Múlik e rajtunk bármi is? S ha végre teljesül egy-egy gyermekkorunk óta kísértő vágyunk, mert a megcsörrenő telefonba a talán soha nem is létezett apánk szól bele a másik oldalon, addig magyarázzuk neki CAPSLOCK-al és SHIFT-el az újra és újra félreütött wifi-kódot, míg megszakad a vonal.
Znajkay Zsófia “Rendezői változat” c. darabja – nomen est omen – valóban az aminek nevezi magát, hiszen a fiatal, korábban a színikritikusok díjával elismert Znajkay nem csak jegyzi, de rendezte is az előadást, ami egyfajta garanciát jelent arra, hogy nézőként a színpadon azt lássuk, amit az írásával láttatni akar. Lássuk, ahogy előrehaladva az előadásban önmagával együtt minket is lecsupaszít, s a saját csupaszságában, mintegy tükörben, felmutatja mindannyiunk rejtegetett hegeit.
A kép forrása: FÜGE Produkció Facebook oldal
De, nem. Nem is csak erről szól az egész, hanem még sokkal, sokkal többről.
Ritkán érzem, hogy sajnálom, amikor egy előadás véget ér, de a MU-ban, az alig stilizált díszletek között, ahol egy darab fekete lapkáról elhiszem, hogy laptop vagy mobiltelefon, ahol az sem kérdés, hogy egy öreg írásvetítőn is lehet kávét főzni és még a takarás sem igazán takar; nagyon sajnálom.
Mert SZÍNHÁZ ez rohadtul, méghozzá nagybetűs!
-p-
