Osztrovszkij (nálunk) keveset játszott, 137 éve papírra vetett üdítően, fejbekólintóan friss darabja olyan sebészi pontossággal szembesít minket a jelenünkkel, hogy az szinte fáj. Fáj azért, mert a valahol Oroszországban a lét és nemlét peremén egzisztáló vidéki színtársulat lavírozása a pénzosztó hatalom elvárásai és a művészi függetlenség között, időtlenül és - immár - taótlanul aktuális, és fáj azért is, mert az előadás kíméletlenül tükröt tart mindennapi, kompromisszumnak hazudott megalkuvásainknak.

S teszi mindezt úgy, hogy közben jó érzékkel kerüli a szájbarágós politikai utalásokat és - bár a téma tálcán kínálja magát - nem sétál bele a #metoo-csapdába sem. A szöveg - Morcsányi Géza dramaturg új fordításának köszönhetően - friss, nincs benne semmi a régies és ma már sokszor porosnak tűnő a Makai Imre(?) féle magyarításból.

Ugye, a történet kb. annyi, hogy egy vidéki orosz városka színháza fizetni ugyan vajmi keveset tud csak a színészeinek, de ezt orvosolandó, "jutalomjátékot" szervez nekik időről időre, mely előadásban a főszerep mellett a gázsi java része is a fellépőt illeti. NYEGINA (Lovas Rozi), a társulat ifjú, szép és tehetséges színésznője készülődik épp a soros (??? - SOROS - ???) jutalomjátékára, miközben alig egzisztál ama híres Masslow-piramis legalján. Mert se pénz, se posztó, csak a felhalmozódott lakbérhátralék otthon és az elnyűtt fellépőruha az öltözőben, melynek pótlása, anyagiak híján reménytelennek tűnik.

Nyegina, a művésznő (Lovas Rozi) - Kép forrása: Radnóti Színház, facebook

Lenne megoldás persze kicsit fellélegezni, kilépni a szorító szükségből, hiszen a színház környékén lebzselő és könnyed kikapcsolódásra vágyó városi potentátok és egyéb léhűtők, másfajta szerelmet is keresnek a teátrum falain belül, nem csak a Shakespeare vagy Schiller által papírra álmodottat. Jól tudják, hogy pezsgőnek, fellépőruhának vagy állami támogatásnak egyként ára van, s, hogy épp mennyiben vagy épp miben tárgyiasul a tarifa, annak csak a jó ízlésük szab határt.

Ám az nekik nincs. 

Egy visszautasítható "ajánlat". (Lovas Rozi és Dulebov, Kelemen József) Kép forrása: Radnóti Színház, facebook

Van viszont sebesen suhanó autójuk, jó ruháik, pénzük, no és szavuk, mellyel intézmények és emberek sorsát forgathatják kényük-kedvük szerint.

Megannyi szép- (vagy kevésbé szép) lelkű lúzer az egyik, és züllött, romlottan gátlástalan winner a másik oldalon. Persze kérdés, hogy lúzer e valóban a vagyonát önként és örömmel a színházba ölő NAROKOV, az egykori direktor (Bálint András), aki mára teljesen elszegényedve futkonc-ként (!!!) vagyis ügyelőként szolgálja tovább ugyanazzal a lelkesültséggel az ügyet, vagy győztes e - mondjuk - a színésznő SZMELSZKAJA (Martinovics Dorina), aki az éhezés és nélkülözés elől DULEBOV városi tiszviselő (Kelemen József) karjaiban keres menedéket.

Migajev színigazgató (Konfár Erik EH), Gromilov, tragikus színész (Schneider Zoltán) és Domna, a Mama (Börcsök Enikő) 
Kép forrása: Radnóti Színház, facebook

Szánalmunkra, vagy netán megvetésünkre méltó az a színidirektor, (MIGAJEV - Konfár Erik), aki meghajlik a nyílt zsarolás előtt, hogy mentse a színházat magát? Vethetünk e követ GROMILOV-ra, a tragikus színészre (Schneider Zoltán), aki ebben az évek óta tartó kilátástalan létharcban már-már feloldódni látszik az elfogyasztott alkoholban?

Külön öröm az imádnivaló Börcsök Enikő-t (DOMNA asszony), a pragmatikus, ám a lányát, Nyeginát őszintén szerető öltöztetőnő szerepében látni, de egyszerűen remekül eltalált Pál András BAKIN-ja is, a befolyásos és pénzes emberek körül mindig ott koslató, a lepattanóra ugró, "táskahordó" szerepében. Megjelenik persze az ős -kísértés egy  NAGYON GAZDAG GYÁROS (VELIKATOV - Rusznák András), személyében s élő, bár éhes és állástalan lelkiismeretként Nyegina vőlegénye, a FIATAL BÖLCSÉSZ (MELUZOV - Porogi Ádám) is.

Szóval "A művésznő és rajongói" - már megint - egy remek előadás a Radnótitól, Valló Péterestől, Morcsányi Gézástól, díszletestől (Horváth Jenny), jelmezestől (Benedek Mari),...mindenestől. Ha innen nézem, górcső, ha onnan, akkor tükör, de mindkettőben sajogtató megpillantanunk önmagunk.

-p-

A művésznő és Rajongói
Radnóti Színház

ALEKSZANDRA NYEGINA – VIDÉKI SZÍNÉSZNŐ - Lovas Rozi
DOMNA, A MAMA – NYEGINA ÖZVEGY ÉDESANYJA - Börcsök Enikő
DULEBOV (HERCEG, FŐNÖK) – TEKINTÉLYES VÁROSI TISZTVISELŐ - Kelemen József
BAKIN – TISZTVISELŐ - Pál András
IVAN VELIKATOV – NAGYON GAZDAG GYÁROS - Rusznák András
PJOTR MELUZOV – FIATAL, ÁLLÁSTALAN BÖLCSÉSZ - Porogi Ádám
NYINA SZMELSZKAJA – VIDÉKI SZÍNÉSZNŐ - Martinovics Dorina
MARTIN NAROKOV – ÜGYELŐ, VOLT SZÍNIGAZGATÓ - Bálint András
JERASZT GROMILOV – TRAGIKUS SZÍNÉSZ - Schneider Zoltán
MIGAJEV – SZÍNIGAZGATÓ - Konfár Erik EH.
Közreműködik: Nagy Rebeka, Péter Polla Borbála, Tóth Bogi
A zongoránál: Termes Rita / Gáspár Katalin Ágnes

Dramaturg: Morcsányi Géza
Jelmeztervező: Benedek Mari
Díszlettervező: Horváth Jenny
Világítás: Baumgartner Sándor
Ügyelő: Kónya József
Súgó: Farkas Erzsébet
A rendező munkatársa: Hatvani Monika

Rendező: VALLÓ PÉTER

Az úgy volt, hogy bejött a Paizs Miklós egy jócskán magasított cipőben és azt mondta, hogy: "Nyitány!" Aztán ott volt a földön egy ormótlan izgő-mozgó, még fejletlen, szinte csecsemő szőrcsomó: a BAJUSS. (Minden hatalom, és ezért minden küzdelem forrása.)

Aztán jegesmedvék(?) vagy csak dehumanizált orosz(?) nők(?) érkeztek szép fehér bundában és énekeltek valamit. Aztán Sztálin és Hitler bejégereztek a magnyitogorszki búcsúban és elmentek dugni, bár ennek Hitler örült sokkal, de sokkal jobban.

A medvék megint énekeltek.

Az előadás plakátja (Forrás:Táp Színház - Bíborszalon, Facebook)

Ezután a megalázott Sztálin öntudatra ébredt és bosszút esküdött a Szibér pusztában. Azt mondta, hogy: -Éljenek a tömött muzsikbajuszok!".Sztálin el.

Hitler be, aki szerelmi bánatában magányosan hisztizett, majd mielőtt sósavat ivott volna elkeseredésében, megjelent a tévéből (vagy belőle?) Csárli Cseplin szelleme(?) és lelket öntött belé. Hitler ki, Sztálin be, aki egy karddal csapkodott, majd roppant jól és roppant sokáig azórakozott Csárli Cseplin újra és újra önmagát ismétlő, Hitlert karikírozó gegén.Utána mintha szex...

A medvék. Megint. Énekeltek.

Laboda Kornél, mint Sztálin (Forrás:Táp Színház - Bíborszalon, Facebook)

Aztán Hitler azt álmodta, hogy egy lány énekel (jól) egy páncélos gyakorló-ruhában, majd utána alteregója megütközik Sztálin alteregojával. A küzdelem eldöntetlen maradt.

A színen ekkor felgyorsulnak az események. Feltűnik Csárli Cseplin s addig üvöltözik ezt-azt, míg Sztálin a medvelányokkal együtt őt is legéppuskázza. Cseplin persze csak sebet szerez,de túléli az attakot, így még egy utolsó nagy monológban olyan okosakat mond, mint, hogy "A diktátorok meghalnak.", meg, hogy Isten országa mindannyiunkban jelen van, meg, hogy ne gyűlölködjünk.

Fekete Ádám, mint Csárli Cseplin (Forrás:Táp Színház - Bíborszalon, Facebook)

A medvelányok még kántálnak valamit, de itt a vége. Hát ennyi.

Megfogadjuk a nagy nevettető tanácsát: nem gyűlölködünk, de rohadtul innánk a "moszkván" valamit.

Hazafelé a villamoson pedig abban reménykedek, hogy nem értettem az egészet. Mert ha mégis, akkor ez bizony (szar) valamiért nem sikerült túl jól.

B.K.

Ps.: Megint valahogy a szöveg....az nem működött. Mert Göndör László, a fiatal rendező, a parányi teret tök ötletesen használta, a színészek is beleadtak tényleg apait-anyait, és egyáltalán. Itt valahogy úgy tűnik, hogy sárból kellett volna várat építeni és nem sikerült (szerintem).

Sztálin - Laboda Kornél

Sztálin tudatalattija - Posch Roland

Hitler - Váradi Gábor

Hitler tudatalattija - Hrisafis Gábor

Csárli Cseplin - Fekete Ádám

Karvezető - Preiszner Miklós (az általam látott előadásban Paizs Miklós)

Kar - Mohor Viktória, Szabó Veronika, Znajkay Zsófia (Znajkay a nézőtéren ült, nem tudom ki volt a harmadik lány.)

Írta: Horváth Lili Olga és Laboda Kornél

Rendező: Göndör László

Taknyos zsepi, taknyos zsepi, egy kávé mellé járó, lyukas zacskó cukor, egy kulcs, egy darab fika (mert épp nem volt meg a taknyos zsepi), egy lejárt internetszámla, egy mobil (a hátlapja törött), taknyos zsepi, egy pasitól kapott gyűrű és egy másiknak írt, soha át nem adott levél. Ida táskájának mélyéről kerülnek fényre ezek a dolgok s amik benne maradnak, arról szól az előadás.

A történet, egy folyton íródó és rendeződő darabról szól Emillel, az íróval (Laboda Kornél), Edével, a rendezővel (Hajduk Károly) és az örök anya-szerepre kényszerülő, könnyeden tehetséges Ilkával és inverzével, a csetlő-botló, bumfordi Idával (mindkettő Kurta Niké), akik színésznőkként igyekeznek eljátszani Ede és Emil darabját.

Hajduk Károly, mint Ede és Kurta Niké, itt épp, mint Ida. (A kép forrása: MU Színház Facebook oldal.

Illetve nem.

Nem erről szól mégsem.

Arról szól, hogy miért épp ezeket a karaktereket ütöm most le a klaviatúrán. Van e szabad akaratom mindebben? Vagy ha éppen azt írom, hogy ljhDjlHéq seáéééwLLxjweá jwelijWáEliáwjc, ha lázadok, akkor ezt a szabad akaratomból teszem e? Nem vagyunk e mindannyian születésünktől fogva determináltak? Nem a rég halott anyám vagy a soha nem látott apám a maga nem-létével íratja velem most épp ezeket a sorokat? Vagy Harangozó Teri...esetleg Billy Wilder?

És ha így van, ha nem vagyok szabad, feldolgozhatóak e a traumáim? Ha mint egy rosszul forradó sebet, újra és újra feltépem vagy eltakarom azokat, lenne e választásom? Miért így vagy úgy cselekszem épp?

A kép forrása: FÜGE Produkció Facebook oldal

Ha tulajdonképpen mindent jól csinálunk, de legalábbis mindent megteszünk és mégis mindig kisiklanak, elbaszódnak és – mint a mobilunk - megrepednek a dolgaink, miért? Ha egyikünk lúzerré, másikunk winnerré lesz a nagy akarással, a nagy érzelmekkel, miért? Múlik e rajtunk bármi is? S ha végre teljesül egy-egy gyermekkorunk óta kísértő vágyunk, mert a megcsörrenő telefonba a talán soha nem is létezett apánk szól bele a másik oldalon, addig magyarázzuk neki CAPSLOCK-al és SHIFT-el az újra és újra félreütött wifi-kódot, míg megszakad a vonal.

Znajkay Zsófia “Rendezői változat” c. darabja – nomen est omen – valóban az aminek nevezi magát, hiszen a fiatal, korábban a színikritikusok díjával elismert Znajkay nem csak jegyzi, de rendezte is az előadást, ami egyfajta garanciát jelent arra, hogy nézőként a színpadon azt lássuk, amit az írásával láttatni akar. Lássuk, ahogy előrehaladva az előadásban önmagával együtt minket is lecsupaszít, s a saját csupaszságában, mintegy tükörben, felmutatja mindannyiunk rejtegetett hegeit.

 A kép forrása: FÜGE Produkció Facebook oldal

De, nem. Nem is csak erről szól az egész, hanem még sokkal, sokkal többről.

Ritkán érzem, hogy sajnálom, amikor egy előadás véget ér, de a MU-ban, az alig stilizált díszletek között, ahol egy darab fekete lapkáról elhiszem, hogy laptop vagy mobiltelefon, ahol az sem kérdés, hogy egy öreg írásvetítőn is lehet kávét főzni és még a takarás sem igazán takar; nagyon sajnálom.

Mert SZÍNHÁZ ez rohadtul, méghozzá nagybetűs!

-p-

Van abban valami gyanúra okot adó, ha egy olyan szerzőnek, mint Bukgakov, alig-alig játsszák egy darabját. Ráadásul a Bíborsziget című opusz alanyi dráma, nem átirat, nem dramatizált novella vagy regény, hanem maga a mester vetette azt papírra 1928-ban.

Foto: Vígszínház, Facebook

Lehet, kár volt.

Vagy nem.

Nehéz eldönteni, hiszen a huszas évek Szovjetúniójában kicsit másképp szólhatott egy darab, mely a “színház a színházban” sztorijára felfűzve egy halál sematikus, bennszüllöttekről készülő előadás kapcsán igyekszik görbe tükröt tartani a hatalomnak történő befekvésnek. Mondjuk a korabeli Moszkvában hamar be is tiltották az előadásokat, de, hogy az eltelt közel száz év sem volt elég ahhoz, hogy a darabot felfedezzék és rongyosra játsszák legalább a káeurópai teátrumok, azért az több, mint gyanús.

Foto: KorrtársPRos Kft., Facebook

Nálunk korábban egyedül Babarczy kísérletezett vele, igaz, ő kétszer is. Még a kora nyolcvanas években bemutatta Kaposváron, mely előadást aztán Szolnokra is elvitt, illetve tíz éve szintén színpadra állította elsőéves kaposvári színinövendékekkel.

Most, a 2018-19-es évad első bemutatójaként a Pesti Színház kaparta elő a nagy kalapból a művet s bár az alkotógárdát nemigen érheti szó az előadás kapcsán, mégis a két felvonás utáni taps elültével az egyetlen markáns kérdés, amely feltolul az emberben az, az, hogy:

MINEK?

Minek került színre ma, 2018-ban Magyarországon a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nyolcadik fullasztó évében ez a – nagy jóindulattal is – középszerű darab? Miről mesél nekünk Ganyadij Szenyovics (!) színidirektor vergődése, aki minden elvet sutba dobva igyekszik megfelelni a hatalom elvárásainak? Mivel szembesít minket Demagogol (!!) író-elvtárs vagy IV. Megráncs (!!!) király komikus bukása, vagy a Sztálint idéző főcenzor önhitt arroganciája?

Semmivel.

Foto: KortársPRos Kft, Facebook

Vannak áthallások? Hát persze, hogy vannak. Ráismerünk Szakács Árpád és Kásler Miklós Magyarországára (v.ö.: Szombathely) a majd’ évszázados Bulgakov darabban? Persze, hogy ráismerünk. És?

Akkor mi van?

Babarczytól a nyolcvanas években talán még bátor vállalás lehetett műsorra túzni a Bíborszigetet, de ma, csupán a hatalomnak való beszólogatás esztétikájában bízva színre vinni a darabot: kevés. (A hatalom, miközben valamelyik stadion VIP-páholyában köpködi a szotyit vagy egy borfesztivál nagyszínpada előtt csápol a Marica grófnőre, pont leszarja, hogy mit üzen róla, pláne neki a Váci utca.) Félreértés ne essék, nem a társadalomkritikát róvom fel az alkotóknak, de valódi művészi érték híján az előadás megreked valahol egy zs-kategóriás vígjáték és egy Puzsér videó színvonala között.

Pedig rendezőként Hegedűs D. Géza jegyzi az előadást, s amit ki lehet belőle hozni, azt nagyjából hozza is. Itt-ott talán kicsit túl szájbarágós, máshol talán túlontúl vicceskedő, de a poénok ülnek és a nagyérdemű gyakorlatilag végigkacagja az előadást. Kern remek, a darab legjobban megírt, cinikus karakterében láthatóan otthon érzi magát. Hegyi Barbara, - bár Lady Lowfat karakterével már nem olyan szerencsés, mint Kern - nagy színésznőhöz méltóan igyekszik a legtöbbet kihozni a sekélyes és kikapós arisztokrata hölgy rá osztott szerepéből. Orosz Ákos néhol egészen parádés, de kimondottan jó Fesztbaum nyakiggombolt lelkű és zubbonyú cenzora is. És egyáltalán: az előadáson mindvégig átüt az akarás és a beleölt rengeteg munka, de az összkép mégis fásult és szenvedős.

Akár az ország.

Színlap: http://vigszinhaz.hu/program.php?mid=u9nuZB9vKwPrhqI7fKGCU7

- III. Sam -