Van abban valami gyanúra okot adó, ha egy olyan szerzőnek, mint Bukgakov, alig-alig játsszák egy darabját. Ráadásul a Bíborsziget című opusz alanyi dráma, nem átirat, nem dramatizált novella vagy regény, hanem maga a mester vetette azt papírra 1928-ban.
Foto: Vígszínház, Facebook
Lehet, kár volt.
Vagy nem.
Nehéz eldönteni, hiszen a huszas évek Szovjetúniójában kicsit másképp szólhatott egy darab, mely a “színház a színházban” sztorijára felfűzve egy halál sematikus, bennszüllöttekről készülő előadás kapcsán igyekszik görbe tükröt tartani a hatalomnak történő befekvésnek. Mondjuk a korabeli Moszkvában hamar be is tiltották az előadásokat, de, hogy az eltelt közel száz év sem volt elég ahhoz, hogy a darabot felfedezzék és rongyosra játsszák legalább a káeurópai teátrumok, azért az több, mint gyanús.
Foto: KorrtársPRos Kft., Facebook
Nálunk korábban egyedül Babarczy kísérletezett vele, igaz, ő kétszer is. Még a kora nyolcvanas években bemutatta Kaposváron, mely előadást aztán Szolnokra is elvitt, illetve tíz éve szintén színpadra állította elsőéves kaposvári színinövendékekkel.
Most, a 2018-19-es évad első bemutatójaként a Pesti Színház kaparta elő a nagy kalapból a művet s bár az alkotógárdát nemigen érheti szó az előadás kapcsán, mégis a két felvonás utáni taps elültével az egyetlen markáns kérdés, amely feltolul az emberben az, az, hogy:
MINEK?
Minek került színre ma, 2018-ban Magyarországon a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nyolcadik fullasztó évében ez a – nagy jóindulattal is – középszerű darab? Miről mesél nekünk Ganyadij Szenyovics (!) színidirektor vergődése, aki minden elvet sutba dobva igyekszik megfelelni a hatalom elvárásainak? Mivel szembesít minket Demagogol (!!) író-elvtárs vagy IV. Megráncs (!!!) király komikus bukása, vagy a Sztálint idéző főcenzor önhitt arroganciája?
Semmivel.
Foto: KortársPRos Kft, Facebook
Vannak áthallások? Hát persze, hogy vannak. Ráismerünk Szakács Árpád és Kásler Miklós Magyarországára (v.ö.: Szombathely) a majd’ évszázados Bulgakov darabban? Persze, hogy ráismerünk. És?
Akkor mi van?
Babarczytól a nyolcvanas években talán még bátor vállalás lehetett műsorra túzni a Bíborszigetet, de ma, csupán a hatalomnak való beszólogatás esztétikájában bízva színre vinni a darabot: kevés. (A hatalom, miközben valamelyik stadion VIP-páholyában köpködi a szotyit vagy egy borfesztivál nagyszínpada előtt csápol a Marica grófnőre, pont leszarja, hogy mit üzen róla, pláne neki a Váci utca.) Félreértés ne essék, nem a társadalomkritikát róvom fel az alkotóknak, de valódi művészi érték híján az előadás megreked valahol egy zs-kategóriás vígjáték és egy Puzsér videó színvonala között.
Pedig rendezőként Hegedűs D. Géza jegyzi az előadást, s amit ki lehet belőle hozni, azt nagyjából hozza is. Itt-ott talán kicsit túl szájbarágós, máshol talán túlontúl vicceskedő, de a poénok ülnek és a nagyérdemű gyakorlatilag végigkacagja az előadást. Kern remek, a darab legjobban megírt, cinikus karakterében láthatóan otthon érzi magát. Hegyi Barbara, - bár Lady Lowfat karakterével már nem olyan szerencsés, mint Kern - nagy színésznőhöz méltóan igyekszik a legtöbbet kihozni a sekélyes és kikapós arisztokrata hölgy rá osztott szerepéből. Orosz Ákos néhol egészen parádés, de kimondottan jó Fesztbaum nyakiggombolt lelkű és zubbonyú cenzora is. És egyáltalán: az előadáson mindvégig átüt az akarás és a beleölt rengeteg munka, de az összkép mégis fásult és szenvedős.
Akár az ország.
Színlap: http://vigszinhaz.hu/program.php?mid=u9nuZB9vKwPrhqI7fKGCU7
- III. Sam -
